Csendesen ültek egymással szemben.
Az elsuhanó fák között cikázó nap rakoncátlan kisgyerekként simította meg egy-egy pillanatra az idős hölgy még mindig szép arcát.
Fejét az ablak felé fordítva élvezte a váratlan fényjátékot.
Csukott szemmel, mosollyal köszönt a bokrok között bújócskázó sugaraknak.
Kedvese, a joviális öregúr kedvtelve és szinte lopva gyönyörködött asszonyában.
Hunyorgó szemeiben évtizedes történetek és milliónyi fénykép ölelték egymást, bánat és öröm karonfogva táncolták körül a szeretett hitvest.
Eres, kidolgozott, erős kezei öltöny nadrágján pihentek, felfelé fordított tenyereiből óvó szeretet áradt.
A száguldó vonat cinkosként fordult mindig a vakító fény felé, és az idős úriember azért fohászkodott, hogy minden maradjon úgy most már örökké, és ő csak nézhesse csendben a feleségét, amint önfeledten lubickol a kora tavaszi fényárban.
Aztán jött a nagyhangú kalauz, de mintha őt is megérintette volna a pillanat, nem kérte tőlük sem a nyugdíjas igazolványt, sem a helyjegyet, csak picit elmosolyodott és halkan továbblépett.
Megállt az idő, ott, Répcelak és Csorna között, és ő is őket nézte, a gyönyörű idős párt, a magyar Philemont és Baucist.
Aztán bezakatoltunk egy állomásra és árnyék vetült a vagonra.
Az asszony hirtelen a férjére pillantott, zavartan megigazította ura ünnepi kokárdáját, és akkor ott ült előttünk két kamasz, akik tekintetében ott volt a félénk megismerés iránti tiszta vágy, ami hatvan valahány év óta csodakovászként tartja őket össze.
