Félelmetes gasztro gondolatok a reggeli kávé mellé
Tegnap a körúton bolyongtam úgy dél körül, és komolyabb előzmény nélkül szembejött velem egy mindenmentes legelde.
Na, mondom, bemegyek, mi történhet, megnézem, lehet-e ott valamit enni a magamfajta egyszerű, újlipótvárosi, öregedő, virgoncz betyárnak.
Amikor mind a 130 kiló színhúsommal betoltam az ajtót, a bent lévők a huzattól mindnyájan kissé oldalra dőltek.
Kedves figyelmesség a személyzettől, hogy minden asztal mellé odaszegecseltek egy kapaszkodót, hogyha valaki az éhségtől és akut alultápláltságtól le találna fordulni a székről, időben meg tudjon kapaszkodni.
Odacsörtettem hát a hajnali pöszmétével, orbánczsálya magokkal és félszáraz makákó kóróval szelíden borított pulthoz és pelepillantottam a menübe. Eközben a pultos hölgyet a kirohanó szakács a stabil oldalfekvésből felsegítette és odatámasztotta a pulthoz, ahol kis rángatózást követően ottmaradt.
Az étlap remek választási lehetőséget biztosított minden vendégnek, aki örök és mindig egészséges életben reménykedik. Ott kínálta magát ledéren a wakame quinoás, nori pelyhes tölgyfaodú, párizsiasan, továbbá a jalapeno-lime bundába öltöztetett lestyános almafa, valamint a mungóbab csírás, kimchis deszkapalánk, céklaágyon, satay öntettel.
– Nehéz a választás egy ilyen pazar helyen- gondoltam, és az egymásba kapaszkodó, hamuszürke, zombi reklám arcú, végelgyengült vendégek bávatag leső harcsa tekintete sem könnyítette meg a dolgomat.
Végül egy aszalt szilvás holt-tengeri moszatot kértem, langymeleg szójaszósszal.
Az étterem szinte teljesen tele volt takarmányra, moszatokra, divatos csírákra, ehető virágokra éhes vegán éhezőkkel.
A sarokban egy póznaalakú női klarinétművész bánatos kese hajjal küzdött a vörös lencsés, szezámos szója fasírttal.
Szemben vele üveges szemű barátnők legyengülve csevegtek két langyos spenótos szejtán társaságában arról, hogy nekik milyen más és szép az életük, mint azoknak, akik nem olyanok, mint ők. A szejtán szeletek hallgattnak, a lányok kedvesen szédelegtek.
Miután az egyik, még szabad asztalhoz leültem, a mellettem ülő, életvidám, ifjú csontváz pár fiú tagja ráhajtotta tar koponyáját a vállamra és fokhagymaszagú lehelettel édes állomba merült. Kedvese ezt nem láthatta, mert éppen a pénztárosnő élesztette újra a jobb oldali asztalnál. Mint később megtudtam, a szerelmesek érkezésem előtt éppen arról beszélgettek, hogy milyen jó hetekig csak borókás, dijoni – mustáros, frissen kaszált füvet enni és ettől olyan könnyű és szép minden.
Egy szuszra betoltam a moszatot és hirtelen olyan érzésem lett, mint amikor 4 éves koromban, Zamárdiban beleestem a stégről a Balatonba és hínárba haraptam.
Még annyi erőm azért volt, hogy elkússzam a Lehel piacra és az emeleti Csirke csibésznél annyit mondjak Icukának, hogy: „Adjál már valamit, mindegy, csak legyen szárnya és ropogjon!”