Reggeli gondolatok a kávé mellé.
184 éve, a mai napon házasodott meg egy világhíres természettudós.
A lagzin bulizott egy furcsa vendég, Harriet is, akinek utolsó levelét, a természettudós és Harriet emlékének tisztelegve, ismét közreadom.
Harriet utolsó levele
Születtem 1831. február 9-én, a Fernandina nevű szigeten. Szüleimet, Eduardo-t és Alfonsinát kora gyermekkoromban, egy borzalmas szökőárban elveszítettem.
Szerettem volna a segítségükre sietni, de az utamat álló liánok miatt csak későn érkeztem. Egy szakállas, fiatal férfi fogadott örökbe és Európába, Londonba mentem vele.
Számtalan boldog évet töltöttünk együtt. Életem legszebb időszaka volt.
Barátom és felesége, Emma, mindent megtettek azért, hogy jól és elégedettnek érezzem magam velük.
Hosszú sétákat tettünk a Temze parton, sokszor ropogtattunk vígan zöldségeket együtt a Hyde-parkban vagy csak néztük együtt a csillagokat házuk kertjében. Számtalan gyerek született a családba, akiket, jaj, de sokszor lovagoltattam meg a hátamon.
Békében és nyugalomban éltünk hosszú ideig. Rengeteg ember fordult meg nálunk. Politikusok, írók, tudósok, legtöbben pipázva pöfékeltek, krákogtak és mind szeretettel fogadtak és érdeklődéssel fordultak felém. Néhányan magukról elfeledkezve néha rám is ültek, de nem bántam. Nagyon élveztem életem ezen szakaszát.
Charles, szeretett barátom, előszeretettel foglakozott botanikai kérdésekkel. Bizony, kár is tagadnom, mikor jegyzeteibe merült vagy elment pisilni, bele-bele haraptam egy-egy vizsgált növényébe, amit alig vett zokon.
Be kell vallanom, így életem alkonyán, hogy nem bírom és soha nem is bírtam az esős, nedves, undorító éghajlatot. Így aztán, bár imádtam az angol épületeket, az embereket körülöttem, egészségi okból kénytelen voltam 1842-ben Ausztráliába költözni.
Brisbaneben telepedtem le, egy fantasztikus botanikus kert közelében.
A költözés rendkívül jót tett egyre erősödő asztmámnak, rohamaim elmúltak és szabad időmben vígan sütkérezhettem a szinte örök napsütésben. Egy idő után átköltöztem Queenslandbe, mert ott a legtisztább a levegő és állítólag a legjobb a klíma a déli féltekén.
Pironkodva írom le, hogy, tekintettel arra, hogy hát meglehetősen férfias kinézetem van, szinte mindenki a környezetemben Harriet helyett nagyon sokáig Harrynek hívott. Mondjuk nem szégyelltem, csak olyan furcsa volt, de tényleg nem bántam.
Drága barátom 1882-ben jobblétre szenderült, amit csak egy véletlenül hozzám eljutott gyásztáviratból tudtam meg. Fájt, hogy nem hívtak meg a temetésre. Persze, gondoltam, csak a közeli hozzátartozók vehettek részt a szertartáson, én meg hát nem voltam az.
Repültek az évek, évtizedek, én meg csak élveztem az életet. Ettem, néha ittam és sütkéreztem az örök fény országában. Új barátaim lettek, akik minden ellenszolgáltatás nélkül jól tartottak és fedelet biztosítottak fejem fölé.
Mondjuk legtöbbször lakhelyemen kívül éltem és a szabadban aludtam, imádtam, ahogy az óceán felől érkező szellő simogatja testemet. Napjaim egyszerűen, hivalkodás nélkül teltek.
A körülöttem lévő természet csodáit nem győztem nézni, néha bele is aludtam a nagy nézelődésbe, úgy egy-két napot vagy többet is, de szerencsére soha senki nem zavart meg csodálkozó álmaimban.
A szomszédaim olyanok, amilyenek, nem panaszkodom. Balra tőlem pár koala lézeng. Nem beszédesek, viszont egész nap be vannak lőve.
Rágnak valami borzalmat aztán annyi a dolguk egész nap.
Kérem, én egész életemben tisztességes és józan életet éltem, nem éltem kábítószerekkel egyáltalán. Bár soha nem siettem sehová, nem is késtem el sehonnan!!
Én sem vagyok egy rohanós fajta, de amit ezek egész nap lógnak, az azért felháborító, de mindegy.
Jobbról 5-6 ugráló valami éldegél, akik baromi randák…
Zsebükben van a kölykük. Fogalmam sincs, mi lesz így a gyerekből, hogy nem tanul meg önállóan közlekedni, mindent odatesz az anyja a szájába, mi lesz ebből a világból, na mindegy, tényleg hagyjuk!
Soha nem értettem, az emberek miért rohannak. Azt hiszem, párszor különösen megrémülve rohantak. Kétszer valami „Háború”-t ordibálva futkostak összevissza, egy-egy újságot lobogtatva egymás felé.
Aztán, ha jól emlékszem, „Hidegháború”, vagy mi miatt loholtak idegesen.
Na, ekkor én is összerezzentem, mert semmit nem szeretek, ami hideg, gondolom, a háborút sem szeretném hidegen.
Még egy eset volt, amikor komolyan megijedtem. Akkor azt kiabálták a járókelők, hogy „ leomlott a Berlini fal!”, és örömükben összeölelkeztek.
– Na, ezek megőrültek!- gondoltam, hiszen hogy a fenébe lehet egy fal ledőlésének örülni, ami esetleg a fejünkre is dőlhet!
Párkapcsolat terén sajnos sok érdekes dolgot nem tudok elmondani, tekintettel arra, hogy amint azt korábban említettem, évtizedekig félreismertek a körülöttem levők.
Ezért aztán néminemű nemi identitászavar lépett fel bennem, amin hosszú idők keserves munkájával sikerült úrrá lennem. 1992-ben végre sikerült elfogadtatnom valódi nemi hovatartozásomat, mely azután rendkívül megkönnyítette számomra a másik nem iránti vonzalmam megélését.
Szinte szárnyaltam egyik partnerről a másikra, azonban higgyék el, senkink nem ígértem örök hűséget, így e tekintetben is tiszta a lelkiismeretem.
Mostanában azonban nem érzem jól magam, zötyög a szívem, vagy mi van ott belül. Remek orvosaim vannak, semmi panaszom nem lehet rájuk, tényleg mindent megtesznek értem.
Most sajnos be kell fejeznem a levelemet!
A kisfiúnak mennie kell vasárnapi iskolába, akinek diktálom, és úgy látom, az orvosaim is közelednek, eljött a déli nagyvizit ideje.
Qeensland, Ausztrália, 2006. január 9.-én
Üdvözlettel,
Harriet,
175 éves galapagoszi teknős
