Jó reggelt kívánok, kedves Olvasóim!
MÁV- Start thriller gondolatok a reggeli kávé mellé
Pár nappal ezelőtt, egy álmosan fázós este az Intercity váratlanul megállt Bicskén.
Állt, állt ott egy ideig, maga se hitte, hogy az előbb még 160-nal rohangált, most meg nem…
Aztán hirtelen, FA dezodor párájában bezsibongott a vagonba a női kalauzhölgy.
Félig betűrt, kincstári lasztex ingének gallérja félősen bújt virgoncan lenőtt hajtincseihez.
Miután jól kifutotta magát, fakó utasellátós hangon belekiabálta az oxigén-gyér levegőbe, hogy:
– Tessék leszállni, felsővezszakadás….bizonytalan…viszonlátás!
Erre aztán az addig a langymeleg műbőr unalomba révült utastömeg fájdalmasan felmordult.
Az idős pár karfiolfrizurájú hölgy tagja azonnal Jászai Mari féle levegőkapkodásba kezdett, aranyjelvényes túrázó öregcserkész párja alig tudott életet paskolni belé.
A pattanásos bölcsészhallgató még egy utolsót harapott száraz bulguros kiflijébe, majd zsíros haján ráérősen összenyomott egy szundikáló vándor bögölyt.
Még a kisvárosi, hivatalos jó nő is dühösen kandikált ki diszkont illatfelhője mögül, mielőtt tüntetőleg magára rántotta volna konfekció esőkabátját.
Meglepően jól nevelt, magasföldi rackajuh csordaként folytunk le a már feleslegessé vált vonatról és loholtunk kulturáltan a csak minket váró, Biatorbágyig poroszkáló mentesítő szerelvényre.
Már percek óta ment a személyvonat, mikor többen megkérdezték, hogy ugye, még állunk és mikor indulunk már….?!
A Bicske és Herceghalom közötti 9 km távolságot 14 állomást legyűrve, 1 óra 4 perc alatt süvítette végig vonatunk és csak ott nem állt meg, ahol nem látott a mozdonyvezető szép virágot.
Páran, akik már megunták az egymás vállán ülve történő utazást, leszálltak és futva követték a szerelvényt, majd néha le-lehagyva azt, kicsit lassítottak, mielőtt újra felszálltak volna.
Úgy emlékszem, az ölemben ülő rendkívül idős ikerpár egyik tagja Bicskénél elkezdte olvasni a három kötetes Háború és Békét és mire begördültünk Biatorbágyra, már az utolsó előtti lapnál járt.
Ott mentő várta a szerelvényt és azonnal elvitte a sebesülteket és azokat, akik már akkor elájultak, mikor még Bicskénél állt a mentesítő személyvonat.
Biatorbágyról vonatpótló buszok vittek volna tovább minket Kelenföldig, de csak egy gördült be elcsigázottan a Biatorbágyi állomásra.
Már csak pár ezren maradtunk, akik menni tudtunk, azonban éreztük, hogy a nyomorúságos életünkért küzdünk, így hát mindent beleadva, rúgkapálva igyekeztünk feljutni a békésen várakozó járműre.
Én magam egy pakisztáni egyetemista szakállába kapaszkodva próbáltam meg a lehetetlent, majd egy Pesten tanuló kongói rúdugró válláról gurultam be a busz hátsó ülésére.
Pillanatra felrémlett előttem, még a személyvonatról, az a szikh fiatalember, aki, szájában egy jászárokszállási kisnyugdíjas könyökével, meghatódva ordította felém, hogy ő teljesen otthon, Mumbaiban érzi magát egy csendes, kevésbé forgalmas hétköznapon.
Hajnali egykor értem haza és álmomban mosolyogtam egy kicsit, hiszen milyen jó is, hogy legalább az ember ágyában nincs tumultus…