Jó reggelt kívánok kedves Olvasóim!
A Kossuth-díj diszkrét bája a reggeli kávé mellé
Pár napja egyik különösen kedves cimborámmal azon elmélkedtünk egy Facebook poszt kapcsán, hogy hát 1952-ben Kodály Zoltán, a méltán fantasztikus zeneóriás kapott Kossuth-díjat és hogy ez az elismerés 2021-re odáig süllyedt, hogy már Nagy Feró is megkaphatta.
Ennek apropóján arra gondoltam, hogy icipicit belelapozok a Kossuth- díjasok kezdeti évekbeli listájába, hátha érdekesnek találjátok.
Az első évben, 1948-ban még azért adtak a főnökök a hagyományra és Házy Árpád vármegyei alispán elvtárs-úr is ott vigadhatott kaczagányban és darutollas kalpagban a díjazottak között. Akkor még Magyar Köztársaság voltunk, de Rákosi elvtárs kiszidolozott kopasz feje már vészjóslóan megcsillant a nemzeti címer alatt.
Ez egy érdekes év volt egyébként is a díj szempontjából, mert ekkor kapott Kossuth-díjat Vanyur János kikészítőmester is. Valószínűleg különös szakértelemmel készítette ki már előre testileg és lelkileg a rendszer ellenségeit, így kaphatta meg ezt a magas kitüntetést.
Fábián Magdolna befűző is valami ilyesmi tevékenységért vehette át a kitüntetést abban az évben. Azon férfiakat fűzhette be sikerrel, nyugatról kölcsönvett selyemharisnyájában, akik kémkedési szándékkal lépték át hazánk területét.
Szondi Józsefné selyemszövő is 1948-ban lett kitüntetett. Olyan iszonyat gyorsasággal szőtte orrba-szájba a selymet, hogy szinte biztos, hogy róla szólt később a Rákosi rendszer országos hírű remek sanzonja, melyre minden tisztességes kommunista a műszak elején és végén vidáman hedbengelt: „Sződd a selymet, elvtárs, Selyemből lobogót, Az vezesse harcra A magyar dolgozót! Szondi elvtársnő később eltűnt, állítólag teljesen begubózott.
Rajnák Mihály csőhajlítót is meg kell említenünk ebből az évből. Ő gondolom a feloszlatott és internált Richter cirkuszból került a Csepeli Vasöntődébe, mint állatidomár, műrovarnő és csőhajlító. Tekintettel arra, hogy az összes állatot is internálták a cirkuszból (az elefánt kivételével, akinek nem találtak elég nagy barakkot), továbbá már nem volt szükség műrovarnőre, így Rajnák elvtárs csak a csőhajlító képességével tudott kenyeret keresni, azt viszont Kossuth-díjas minőségben.
Az 1950-es év a mozdonyfűtők és a bolyhozó szakma ünnepe volt a díj szempontjából.
Kertész András és Lokker Antal elvtársak olyan, de olyan jól befűtöttek a 424-es mozdonyba, hogy a Magyar Dolgozók Pártja Központi Bizottsága nem tehetett mást, mint hogy Kossuth-díjjal kitüntette a mozdonyfűtőket, még mielőtt felrobban a gőzmozdony. Szinte biztos, hogy a fűtő elvtársakkal együtt üldögélt Tóth János mozdonyvezető is az izzásig hevült, lángoló vasparipán, mert ő is megkapta abban az évben a kitüntetést.
A sok kőműves, földműves, habarcsterítő és magkészítő kitüntetett között üde színfoltot jelentett Panyi Ferencné – Szabó Irma bolyhozó. A bolyhozó elvtársnő talán Rákosi elvtárs és Gerő Ernő elvtárs udvari bolyhozónője volt és kitűnően boholytalanította a vezető elvtársak bolgár gyapjú öltönyeit.
Az 1951-es díjazottak közül messze kiemelkedik Kotlán Sándor parazitológus elvtárs. Ő Kossuth-díjat érdemlő minőségben és intenzitással küzdött a párton belüli kétszínű csótányok, lehallgató poloskák és paraziták ellen.
Aztán az évtizedek alatt lassan teljesen eltűntek a kőművesek, a mozdonyfűtők, a földművesek, szövőnők és maradtak az unalmas írók, költők, színészek, táncosok, festők, énekesek…
